Negyedik éve nézzük az újabb és újabb képeket, melyek a Magyar Aszfalt pályázatán befutókként a Kortárs Muvészeti Múzeum falára kerülnek. Négy éve nézzük az új festészet darabjait, próbálkozunk az összevetéssel, szidjuk vagy dicsérjük a zsurit, tendenciákat keresünk és koncepciókat gyártunk. Mi, nézôk, mi, majdani képvásárlók.
Kiket és miként indít útjára a Magyar Aszfalt?
Négy év elteltével, az eddigi díjazottak közül sokan már komoly sikereket értek el. Szucs Attila, Baranyai Levente épp idén a madridi ARCO-n futott be, a korábban már sikeres Szurcsik József, esetleg a feltörekvô Hajdú Kinga, úgy tunik, részesei a kortárs muvészettörténetnek, klasszikusok immár, hisz ez a díj némileg mindannyiukat a mesterek kategóriájába sorolta. (Errôl – vagyis a korai, ifjúkori mesterállapotról – is ír Bodóczky István egy körkérdés kapcsán az Új Muvészet februári számában.)
Természetesen vitázni lehet – és kell is – avval, hogy mester-e már valaki, aki huszonévesen néhány sikeres kiállítást, pályázatot tud maga mögött; mit tud például továbbadni, miben képzettebb kortársainál, esetleg a még nem mester idôsebb muvészeknél. Kérdések, melyekre persze nem a MA-pályázat (Magyar Aszfalt) vagy annak zsurije adja meg a választ. Ugyanakkor a díj rangja és mértékének jelentôsége miatt nagy felelôsség terheli a mindenkori zsurit. Mint most épp Bálványos Annát, Kovalovszky Mártát és Hegyi Lórándot. Nyilván ôk e felelôsséggel tisztában vannak, s nézik szigorú tekintettel a felhozatalt. Mit kíván a negyvenéves korhatárt még be nem töltött, úgynevezett “fiatal” festôgeneráció?
Idénre ez a kínálat nem lehetett túlzottan erôs, bár nem tudom, hányan és kik adtak be munkát, bizonyos, hogy százas nagyságrendu volt a pályázók száma. Ebbôl a mennyiségbôl a díjazottak képeibôl idén meglehetôsen halovány anyag állt össze. Az elsô díjas Wolsky András nem ismeretlen a hazai publikum elôtt, hisz mint jeles Maurer-növendék a mester által szervezett és köréhez tartozó kiállítások során szerepelt. Nincs is Wolsky muvészetével, képeivel semmi baj, nyilván – látva a többi díjazottat és kiemeltet – nála lehetett felfedezni leginkább a követhetôség és állandóság konzekvens jegyeit. Ez a struktúra, a maureri – vagy másutt a helleyi, riedleyi – vonal magában helytálló, egyenes vonalú állandó. Ez a festészet része a kortárs muvészettörténetnek: hogy mit lehet vele kezdeni – értsd, mit kezd vele Wolsky -, ebbôl a három munkából ugyan ki nem derül.
Hecker Péter második díjas képei sokkal problémásabbak. A harminchét éves fiatalember mint az intermédia és a fotógrafika hallgatója Németország és a budapesti Képzômuvészeti Fôiskola között töltötte fôiskolai életét. Németesen ironikus, számítógépes vagy az alkalmazott grafikával elegyes groteszkjei a naiv muvészek öntetszelgô közlékenységét és rafinált profik szemérmetlenül kihívó tiszteletlenségeit ötvözik. Így együtt jó és érdekes is lenne, ha ez a poszt-posztpop art coolra sikeredett változata nem lenne már régen lejárt lemez itthon és külföldön egyaránt (ef. Zámbótól Alex Katzig bezárólag.) Ezért aztán azt vesszük észre, hogy a festmények nem szépen festettek, hogy a vászon rosszul van felfeszítve (jelzem, ez festészeti kiállításon manapság bizony kínos, de ezzel a problémával Hecker nem áll egyedül e tárlaton, sajnos).
Somody Péter minimalizált képeirôl Erdély Gábor jut eszembe, akinek finom semmijeit élveztem a Velencei Biennálén. Vajon tudna-e Somody ugyanilyen meggyôzô lenni nagyobb mennyiségu képpel? (Warhol 1982-ben, Kasselben tudott tea- és gépolaj-képeivel.)
A díjazottak közül Nemere Réka három kis képe indított el bennem leginkább festészerôl szóló gondolatokat. Nemere színt és képépítést emocionálisan használ festményein, lehet ebbôl még izgalmasan megfogalmazott eredeti hangvételu piktúra is (az avíttas szóhasználat itt nem pejoratív!).
Számomra a kiállítás legigényesebb és legérdekesebb darabja Chilf Mária akvarellje volt, mely rossz keretben (azaz üveg alatt, keret nélkül) került falra, mégis a leginkább “lefedte” egy festészeti pályázatról megfogalmazott igényeimet izgalmasan megoldott felületeivel, a század egészét behálózó képi utalásaival. Chilf nem nyert, s ezt mélyen sajnáltam – ismerve korábbi festészeti teljesítményét. No de én csak nézô voltam, aki figyelte a képeket a falon és az Aszfalton.
(A Magyar Aszfalt festészeti díjának kiállítása a Ludwig-Kortárs Muvészeti Múzeumban)
Élet és Irodalom, XLIV. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 2000. március 10.