Wolsky András kiállítása Vadnai Galéria, Budapest szeptember 12 – október 26.
Te a piros, mi a zöld függöny mögé állunk, ha jön a boszorkány! – mondták barátaim ovis lányai a minap. Oké – mentem bele a játékba, majd a következõ kételkedõ kérdést hallottam (a saját hangomon): – Miért, szokott jönni a boszorkány? – Persze, játékból! – vágta rá egybõl a kisebbik, hároméves tejfölszõke angyal, és nekem a továbbiakban nem is volt több ellenvetésem.
Melyik az a játék, amiben a festõ rejtõzik el a függöny mögé, hogy elõcsalogassa a (jó?, gonosz?) boszorkányt? Wolsky András az ismeretlennel kockázik, majd a kísérletezõ játék eredményeit festõhengerrel, fatáblán rögzíti.
A véletlen régóta központi témája Wolsky munkáinak – és ezzel felvet néhány kérdést. Mit nevezünk véletlennek? Az általunk eddig nem tudott, nem vélt, nem megmagyarázható jelenségeket? A váratlan, a kiszámíthatatlan eseményeket, amiknek nem ismerjük az okát? Mit jelent ez a mûvészetben és mit az életben?
Wolsky most kiállított geometrikus mûveiben (például A véletlen struktúrája, Akcidenciális geometria) csakúgy, mint a korábbiaknál (Egy napi véletlen) két ellentétes fogalomkört ötvözött: saját maga által meghatározott játékszabályok keretei között (ez a rend, logika, ráció, belátható, megtervezett stb.), többnyire dobókocka segítségével kacérkodik az emberi ráció számára nem belátható véletlennel, ismeretlennel, az idegen világ kiszámíthatatlan részével.
Szellemi, konceptuális természetû munkái a nyolcvanas években erõre kapó magánmitológiák ellenpólusán helyezkednek el: a saját Ego háttérbe szorításáról tanúskodnak, s így olyan szabadságot keresõ magatartást mutatnak, aminek alapvetõen fontos eleme az önkorlátozás. Wolsky az alkotói folyamat egyénen kívül esõ részére irányítja a figyelmet, arra az ismeretlenre, ami akár a mûvész tudatos elhatározásaival ellentétes irányba is terelheti a szellemi gyermeket, ami ,,megfogja a mûvész kezét” abban a megfoghatatlan pillanatban, amikor a mû készen van.
Igen: esetenként, illetve bizonyos fokig a befõtt teszi el a nagymamát – bár a mûvész írja, festi, komponálja alkotását, a kezdeti szándék akaratlan, váratlan (véletlen?) eredményekhez vezethet. A folyamat során a ,,Ki/mi kit/mit alakít?” kérdésre adható válasz nem mindig egyértelmû, valamiféle dialektikus viszonyban, saját törvényszerûségei szerint (is) alakul a mû. Wolsky kijátssza ezt a mûvész és mûve között zajló játékot: matematikai pontossággal különíti el a tudatosan megtervezettet a teljesen (?) véletlen(?)tõl, vagyis azt, amit saját akarata eredményeként értékel (játékszabályok) attól, amit önmagától független, beláthatatlan dologként él meg (kockadobások meghatározatlansága). Ebbõl a szempontból képei az alkotás, a megismerés tudományos önmegismerésének darabjai, melyek – idézõjelbe téve, de nem tagadva a manapság túlbecsült emberi rációt – a személyesen túlira mutatnak. A világ több annál, amit én itt és most látok-tudok-értek. A nézõpont ilyetén kitágításának egyik rokonszenves vonása a benne rejlõ tolerancia és nyitottság. Rámutat arra, hogy több szempont lehetséges: a tudatosított mellett az emocionális, az enyémtõl különbözõ emberi, az emberitõl különbözõ. Az Éntõl való distancia pedig az önazonosság, az identitás forrása lehet.
A véletlen szándékos bevonásával az ember saját önzõ akaratának érvényesítésérõl mond le. Ez a gesztus – mivel a lemondás itt nem egy másik ember javára történik – emlékeztethet minket arra is, hogy az emberi lény (Homo Sapiens / Homo Ludens?), bár a technika fejlõdésével, és kompetenciájának vélt növekedésével ezt hajlamos elfelejteni, a természet szerves része, az univerzumnak (térben és idõben) egyetlen kis pontja. Babits szavaival: ,,Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert >>cél és értelem<< emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.”*
Valóban: vannak létezõk, fogalmak, amelyek racionális megközelítése talán nem célravezetõ – gondolhatunk itt a ,,Mi az élet (a halál, a világ) értelme, célja?” stb. típusú kérdésekre. Másképpen: a tudományos, a racionális megismerés nem teszi otthonossá a világot, nem ad neki értelmet – az, hogy valami érthetõ, még nem jelenti azt, hogy van valami értelme. (Élesszemû önjelölt nyelvészek ezt elsõ pillantásra megállapíthatják: a szómag elemzése mutatja, hogy a ,,vÉLETlen”-ben jóval több az élet, mint a ,,vÉLT”-ben…)
Kilépni a kauzalitásból – nem elõzmények nélkül való ez a mûvészet terén: Pollock, Tzara, Duchamp, de Vries, Spoerri, John Cage vagy Erdély Miklós szívesen kalandoztak az akcidencia-koincidencia tartományaiban, a dadaizmusnak pedig alapeleme volt az esetlegesség. Mûvészeti elõzmények és párhuzamok mellett Wolsky attitûdje rokonítható a rítust gyakorló ember magatartásával is. Az õsi szertartások, a mitológia szintén az emberi és szellemi szféra kapcsolatát firtatták, sokszor épp azoknak az eseményeknek adtak értelmet, amelyeket ma a ,,véletlen” címkével ellátott zsákba halmozunk.
Wolsky (a humor, a játék, a viccek és rajzfilmek ellenvilágához hasonlóan) a mindennapi élet alapját képezõ, nélkülözhetetlen kauzalitást feledteti el egy pillanatra. A dolgok között lévõ ok-okozati összefüggést rúgja föl: azt a kötõanyagot vonja ki, ami nélkül mint kártyavár hullana szét a magunk köré gondosan felépített rend – a rend, aminek börtönébõl ugyanakkor szabadulni szeretnénk. Leveszi vállunkról a tervezés, a döntés felelõsségét, az anyag determinizmusából egy tisztán szellemi szférába szabadít ki. Szüntelen tenni akarás helyett hagyja megtörténni a dolgokat. Kötöttségek és következmények helyett szabad szárnyalás. Biztonsághoz való ragaszkodás helyett bizonytalan lehetõségek. Ôsi, elvesztett egység, kontra tudományos szétaprózódás. A játék szakrális teret teremt: szimbólumokkal körülhatárolt világa egy értelmes világ illúzióját kelti. Wolsky – saját játéka törvényeinek keretei között – a végtelen, kozmikus szabadsággal szemez, s ez felszabadító és rémületes is egyben: az autonóm személyiség szabad akaratából lemond szabad akaratáról, önfeledten oldódik föl a véletlen végtelenjében, egy olyan világ ismeretlen törvényeinek veti alá magát, ahol talán nincs emberi mértékkel mérhetõ logika. Felnyújtja festõhengert tartó kezét, és komolyan játszik. Komolyan, játszik?
(Írás közben felmerült, hogy – a játék kedvéért – szétdarabolom a szöveget, hogy aztán az olvasó a mozaikdarabkákat összerakhassa, de végül mégis maradt a lineáris verzió…)
* Babits Mihály: Örökkék ég a felhõk mögött. In: Babits Mihály összegyûjtött versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963
Balkon, 2002/11
Ágnes Szikra
Wolsky’s exhibition in Gallery Vadnai
The dice is cast
’We’ll hide behind the green curtain and you’ll hide behind the red one if the witch
comes’, my friends’ little daughters said the other day. I agreed to the game but later
found myself asking ‘Why, does the witch usually come?’ ‘Of course, for fun!’, the
younger, three-year old, blond cherub answered and I gave in immediately.
In which game do painters hide away to make (the good or bad) witch appear?
András Wolsky plays dice with the unknown and he records the results of this
experimenting game with a paint roller on wooden boards. Chance (accident) has long
been the central theme of András Wolsky’s works and so he raises several questions.
What is the meaning of chance? Is it all the phenomena which has not been known,
expected and explained so far? Or is it unexpected and unpredictable events whose
causes are unknown? What does it mean in art and in life?
In the currently exhibited works (such as The structure of chance or Accidental
geometry) – just like in earlier ones (e.g. One day’s chance) – Wolsky blends two
opposing spheres of concepts as he uses a dice to flirt with chance incomprehensible
for humans, the unknown, the unpredictable part of the outside world within the
framework of rules defined by him (which is the rational, logical, comprehensible and
planned side of the game).
His intellectual and conceptual works are opposed to the individual mythologies
of the 80s: they reflect the submission of the Ego and in this way a behaviour seeking
freedom based mainly on self-restraint. Wolsky calls attention to a part of the creative
process outside the individual, the unknown, which can even direct the “offspring” into
a direction opposed to the conscious decisions of the artist, and which ties the hands
of the artist in a moment difficult to grab, when the work is ready.
Yes, occasionally or to some extent the tail wags the dog — though it is the artist who
writes, paints or composes his or her work, the initial intention may lead to unexpected
(accidental?) results. During the process the answer to the question of “who/what
creates whom/what?” is not always clear-cut, the work of art also is also formed by its
own rules. Wolsky takes advantage of this game between the artist and his/her art: he
draws an exact distinction between the consciously planned from the completely(?)
accidental(?), that is, the rules of the game, which he considers as the result of his
decision, from the indefinability of throwing dice, which he regards as inconceivable
and independent of him. From this aspect his pictures are examples of research on the
process of creation and self-observation. They do not reject human rationality – so
overrated nowadays – but they put it in inverted commas and they call attention to
something which is beyond the individual. The world is more than one can see,
experience and conceive here and now. Some of the positive features of this wide point
of view are the tolerance and open-mindedness it entails. This draws attention to the
fact that there may be several viewpoints: conscious as well as emotional, human
which is different from mine and one which is beyond human. The distance from the
Ego may be the source of identity.
By intentionally including chance one gives up expressing his/her own selfish will. As
the self-restraint in this case is not for somebody else’s benefit, this gesture reminds
us of the fact that humans (Homo Sapiens, Homo Ludens?) – though they tend to
forget as technology improves and their competence seemingly increases – are an
organic part of Nature and a small particle of the universe in time as well as in space.
As Babits, a great Hungarian poet said: “I am convinced that it is worth living. May be
life has no goal and cause, as goal and cause are human notions: the world does not
need them. The world is more than human, and I believe in the world because I cannot
comprehend it”. And in fact there are phenomena and notions that cannot be
approached rationally – one should just think of questions like “What is the meaning
and aim of life (death, the world)? In other words, scientific and rational knowledge
does not make the world homelike and meaningful – if something is comprehensible,
it does not necessarily have a meaning.
The idea of leaving causality has some antecedents in art: Pollock, Tzara, Duchamp,
de Vries, Spoerri, John Cage or the Hungarian Miklós Erdélyi all liked to roam about in
the fields of accidence and coincidence, while for Dadaism accidence (chance) was
the basic principle. Moreover, Wolsky’s attitude has a lot in common with the behaviour
of an individual practising rites too. Ancient rituals and mythology were also concerned
with the relationship of the human and the spiritual spheres, and often they gave
meaning to events which we label as chance nowadays. Wolsky, just like the world of
humour, playing, jokes and cartoons, makes us forget the causality essential for
everyday life. He disregards the cause and effect relationship of things, the cementing
medium without which the order built carefully around us would collapse like a house
of cards – the order whose prison we would like to leave at the same time. He relieves
us of the responsibility of planning and making a decision and sets us free from the
determinism of the material to escape into a completely spiritual sphere. Instead of
constantly wanting to do something, he just lets things happen. Instead of constraints
and consequences there is free flight. Instead of depending on security there are
uncertain possibilities. As opposed to scientific disintegration there is an ancient, lost
unity. The game creates a sacred place: its world demarcated by symbols creates the
illusion of a meaningful world. Wolsky flirts with limitless and cosmic freedom – within
the limits of the rules of his game – and it is liberating and frightening at the same time:
an autonomous individual gives up his free will voluntarily, he dissolves in the infinity
of chance, he obeys the rules of a world where there may not be human-scale logic.
He lifts up his hand holding a paint roller and plays for real.
(During writing I had the idea of cutting up the text – for the sake of fun – to let the
reader unscramble the bits but then I kept to the linear version.)
Balkon – 11 / 2002