György Péter: Konceptuális Galéria, Kockadobás
Élet és Irodalom, MŰBÍRÁLAT – TÁRLAT – LXII. évfolyam, 47. szám, 2018. november 23.
(Wolsky András és Cseke Szilárd Váratlan – véletlen című kiállítása a Rugógyár Galériában december 8-ig látható.)
Az V. kerületi Szarka utca a Váci utcát köti össze a Veres Pálné utcával. Középtájt, egy rugógyár helyén, immár a negyedik kiállításán van túl az egykori üzemről elnevezett galéria. Iványi-Bitter Brigitta vezeti a galériát, s az eddigi bemutatókból világosan látszik, hogy e helyt a tágan értett koncept art nem pusztán a művészek kiváltsága, hanem egy szabad és független intézmény előtt álló lehetőség is. Azaz, Iványi-Bitter eddig eltérő nemzedékekhez tartozó művészeket állított ki együtt, akiknek munkái befértek a Meglepő közelség, a Pest, Párizs, háztetők, a Performatív portrék címek, megnevezések alá. Azaz a Rugógyár nem egy előre eldöntött kurátori koncepciónak megfelelően rendel műveket, hanem esetleges összefüggések felfedezésére vállalkozik, elfogadja a kiállító művészek autonómiáját, s egy óvatos, tág fogalom vagy megnevezés alapján, egy alkalmi közösség lehetőségét keresve mutatja be őket.
Egy most megjelent interjúkötetben (What it Means to Write About Art) a hetvenhét éves Rosalind Krauss, a Clement Greenberg utáni nemzedékek hosszú évtizedeken át egyik legbefolyásosabb kritikusa, teoretikusa arról beszél, hogy mennyire nyomasztotta a 70-es évek jelszava: az „anything goes”, mást sem akart, mint a pluralizmus, a post histoire Arthur Danto által képviselt ideáját kikezdeni. A liberális normanélküliséggel szemben mégiscsak van korszellem, azaz igaz lehet Wölfflin öröksége, tehát nem minden korban gondolható el minden gondolat, nem áll, hogy minden esztétikai iskola ugyanúgy figyelmet, megbecsülést érdemel vagy követel. Azaz a művészek, kritikusok, kurátotok, galeristák egy folyamatosan átalakuló összefüggésrendszerben dolgoznak, egymásra utaltságuk nem kis mértékben a kreativitásukon, illetve a radikalizmus és hagyomány fogalmaihoz való viszonyukon alapszik. A kortárs művészeti intézmények működését figyelmen kívül hagyó esztétikai elmélet üres absztrakció, a fogalmak érvényessége működésük során, a művészeti világokban válik be, sorsuk ott teljesedik ki, vagy ellenkezőleg, be.
A december 8-ig látható kiállítás: a Váratlan-véletlen, Cseke Szilárd és Wolsky András munkáit mutatja be, két olyan művészét, akik eltérő módon, más-más megfontolások alapján, de műveikben ugyanúgy szerepet szánnak a véletlennek. Azaz nem vélik úgy, hogy a róluk levált festményeik teljes mértékben képviselik őket magukat, annak megfelelően, ahogyan uralni akarnák a műveiket. Más korszak és más művészfelfogás ez, mint ami az absztrakt expresszionizmus vagy akár a geometrikus absztrakció évizedeiben bevett volt. S ugyanúgy különbözik a koncept art egymástól is eltérő, de egyként az alkotás és teremtés teljességének bizonyosságában dolgozó festők művészetfogalmától.
A véletlennek szerepet adó művészek koncepciója mögött mintha Mallarmé korszakteremtő Kockadobás című költeménye állna. Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent, szól az alcím, s ugyanoda tér vissza a mű utolsó mondata: Minden Gondolat Kockadobás (Tellér Gyula fordítása). Mindez nem más, mint az „anything goes” és a művészetfilozófiai, azaz politikai kánon átírása. Wolsky András a geometrikus absztrakció nyelvét használja fel, illetve ugyanúgy ki is. Ő ugyan Maurer Dóra tanítványa volt, de munkássága ettől függetlenül akaratlan párbeszédben áll Bak Imre művészetével, aki hosszú évtizedek óta újra és újra meglepi és lenyűgözi nézőit a geometrikus absztrakció kimeríthetetlen gazdagságával, az átláthatóság és kiismerhetetlenség közti szerződésekkel, akinek művészete újra és újra annak bizonyítéka, hogy a korszellem normarendszere milyen tág, s milyen nagyszerű, ha valaki az idő tagadását esztétikai, festészeti élménnyé teszi. Wolsky ellenben a módszeres véletlen megszállottja. Az egyszemélyes gyaloglás projektjében: „A véletlent dobókocka segítségével generáltam. (…) A dobássorozatban az iránymeghatározásokat a véletlenszerűen következő számok döntötték el. 1 – előre, 2 – hátra, 3 – jobbra, 4 – balra.” Művei nem kis mértékben ennek az irányított és kiszámíthatatlan, a szabályokban reménykedő és azokat felülíró, a tervszerű döntések látszatát keltő, azaz pszeudórendet megjelenító alkotások, az átláthatóság és kiismerhetetlenség példái, így a CEU Raoul Wallenberg vendégházának köralakú ablaka, a Véletlenszerű, áttört struktúra asszociációs mezője ritka gazdag. A rend, a káosz, a véletlen, a nyitottság és zártság, a döntéshozatal mechanizmusainak tervezhetősége és akart tervezhetetlensége, a túlszabályozottság ürességének fenyegetése mind olyan kérdések, amelyek megszabják életünket, azaz – ha tetszik – Wolsky művészete igazán metaforikus: ugyan mit tekinthetünk rendnek? Hol a határ, ha van, a rendszerek és a rendezetlenség között? Nem az-e a képek dolga, hogy láthatóvá tegyék ezeknek az átjárásoknak a bonyolultságát? Az egyszemélyes gyaloglás – klasszikus és kiváló – konceptuális munka, a térkép fogalmának szubjektivitására, variációinak egyenrangúságára mutat rá. A geometrikus absztrakció dinamizmusa, azaz a kiszámíthatatlanságban való bizonyosság vajon nem figyelemreméltó-e? Az ismétlődésben rejlő kiszámíthatatlanság kérdése ott van a meditációban, az imarendben, a szabályozott beszélgetésekben, a gyónásban, a némán eltöltött napok csendjében és a festészet annak művelése általi felfedezésében.
Cseke Szilárd – akinek munkásságában a radikális újrakezdés tűnik meghatározó mozzanatnak – ugyancsak az irányítható véletlen kérdését veti fel, amúgy akcióművészetként is érthető munkáin. Az ő képei tehát a szó szoros és átvitt értelmében lenyomatok. Vászonra hajított labdák nyomaiból összeálló képei, a befőttesgumik nyomai egy absztrakt felületen, mind a nézők zavarba ejtésére szolgálnak. A zavarba hozás nem új idea, legkésőbb Duchamp óta érvényes módszer. Csakhogy Cseke nem fogalmakkal, lefordítható, egyértelmű átváltozásokkal dolgozik, azaz nem olyan egyszerűen hatásos, amit csinál, mint a giccs apoteózisa vagy a halott élőlények bemutatásának pszeudo action gratuit-je, azaz Jeff Koonstól Damien Hirstig tartó módszertan. Cseke a saját, láthatatlanná lett képei lenyomatát állítja ki. A pillanatnak bizonyult, lezárult idő nyomában járva megállunk egy kép előtt, amelynek „eredetije” már rég nincs meg. Az a művészet ez, amely nem a fogalmakat használja a műalkotások kritikájára, hanem magukat a műveket.
A véletlent meghívni alkotótársnak: olyan eljárás, amely szerénységre inti a látogatókat. A művészet nagy, de nem sérthetetlen. Állandósága, illékonysága egyaránt az egymásra torlódott politikai, szociológiai tényezőknek köszönhető. Nincs immanens esztétika és művészettörténet, egyetlen nagy elbeszélés, amelyben a művek és kritikusok, terek és idők közti párbeszéd magától értetődő lenne. Igazán tanulságos olyan műveket látni, pontosan felépített rendben, amelyek egyben intelmek. A modern művészet nagy diadala: Malevics fekete négyzetét fétisként, Mona Lisaként néző látogatók százezrei a MoMA-ban. A legcsodásabb, és komikusabb zarándoklat, ami persze a kiválasztottaknak jut.
A véletlen kihasználásának eredménye azonban demokratikus és magas kultúra találkozásának ígéretes lehetősége. És ez a különbség a mai nap és az elkövetkező évek egyik legfontosabb esztétikai paradigmaváltásának tűnik.