(Wolsky András. Munkák / Works 1995-2000, katalógus-szöveg, 2000, Budapest)
Ha a művészetemről van szó, azt hiszem, engem jobban érdekelnek a rajtam kívül, tőlem függetlenül megnyilvánuló események. A saját, személyes igazságaim keresgélése, érvényesítése és megmutatása lehet, hogy pillanatnyi és apró örömökkel kecsegtet, ám az általánosabb érvényű igazság kutatása mégis nagyobb izgalommal tölt el.
A kutatást segíti és érdekessé teszi a primér, nem alkalmazásra irányuló, az ideákkal való játék. E játékok egy általam kitalált szabályrendszer alapján zajlanak, s céljuk kizárólag a kép létrehozása, más szóval a kép síkján való céltalan elmélkedés, szemlélődés. Tulajdonképpen az én dolgom csak a játékszabály megkonstruálása, hiszen ezek a szabályok, rendszerek mintegy gépként megalkotják, összeszerelik saját képmásukat. A képeim a szó hagyományos értelmében valóban nem ábrázolnak semmit, ám figyelmes vizsgálatuk során az őket létrehozó rendszer képe rajzolódik ki, tehát magát a rendszert ábrázolják. A játékszabályt,
hogy ne legyen oly szigorú a véletlennel hoztam kapcsolatba, s ezzel a fordulattal az egész általam létrehozott rendszer kikerült az ellenőrzésem alól. Most már nincs szó arról, hogy a rendszer ismeretében előre látható és tudható a majdani kép is, illetve a kész kép szemlélése sem ad segítséget az indító kódok teljes feltérképezéséhez. A képek születése analóggá vált a természeti képződmények kifejlődésével.
A véletlen bevonásával elszabadult a gép: ha következetes vagyok és tiszteletben tartom a saját magam alkotta játékszabályt, már nincs beleszólásom a képek létrejötténél, nem komponálhatok és nem mérlegelhetek. A gép létrehozza a véletlenszerűen összeálló, soha nem ismert, és a lehetőségeit tekintve végtelennek mondható struktúrákat, melyek elkészültükkor kikerülnek alkotójuk kezéből, s önálló életet kezdenek.
András Wolsky: Machine – Picture
(András Wolsky, Works / Works 1995-2000, catalog text, 2000, Budapest)
If the subject at hand is my artwork, I think I am more interested in those events that manifest themselves independent of me.
The seeking, validation and presentation of my own private truths might offer promise of momentary and tiny joys, whilst the search for a more generally valid truth inspires an even greater excitement.
The research aids and renders interesting the basic game, which does not tend toward any application, but plays with ideas.
These games proceed according to a system of rules which I have devised, and their aim is exclusively the creation of a picture, or in other words, the aimless elevation and contemplation of the plane of the picture. In actual fact, my job here is only to construct the
rules of the game, since these rules and systems create and assemble their own portraits as a machine, for all intents and purposes. My pictures, in the traditional sense of the word, truly do not depict anything, though in the course of their thorough examination, the image of the system they have created takes form; thus, these pictures delineate the system itself. In order that the rules of the game not be too rigid, I brought them into relation with chance, and with this turn, the entire system that I have created eludes my control. At this point, it is not valid that with the knowledge of the system, the future picture can be envisioned and known beforehand, nor does contemplation of the finished picture offer a hint toward the complete charting of the initial codes. The birth of the pictures has been rendered analogue with the development of their natural formations.
With the cooperation of chance, the machine has been set free: if I am consistent and have respect for the game-rules that I myself have determined, I no longer have a say in the creation of the pictures – I cannot compose, nor can I reconsider. The machine brings into being the structures assembled by chance, never known, and which can be said to be random in view of the possibilities. At the moment of their completion, they escape from the hands of their creator, and begin an autonomous life of their own.