EGY NAPI VÉLETLEN
Munkám Budapest közigazgatási határain belül, a véletlenen alapuló, huszonnégy órás, egyszemélyes gyaloglás, ami a város földrajzi középpontjából indult. Játékszabályok: a véletlent dobókocka segítségével generáltam, az egyes útszakaszok hosszúságát, valamint az irányokat ezzel a módszerrel határoztam meg:
I . dobássorozat (irány-meghatározás)
1 – előre
2 – hátra
3 – jobbra
4 – balra
Mivel az 5, 6 értelemszerűen már csak a vertikális irányra vonatkozhatna, így repülő- és fúróeszköz hiányában, ill. a város horizontális kiterjedése miatt e két szám a következőket jelöli:
5 – vissza (az előző helyre)
6 – ismétlés (az előző szám még egyszer)
II. dobássorozat (hosszmeghatározás)
1 – 6 sarok (illetve háztömb, telek, útkereszteződés).
Váratlan akadály felbukkanásakor pl: áthatolhatatlan fal, zsákutca, szakadék, rossz szándékú élőlény, stb. az újradobás lehetősége engedélyezett, vagy a gyors futás. A város földrajzi középpontjának meghatározásához a Carto-Hansa Földmérési-és Földrajzi Információs Rendszereket Szolgáltató Kft-t kértem fel. Az általuk meghatározott adatok alapján kiderült, hogy a centrum, Budapest közepe nem a város belső területén van, ahová a kifejezés alapján, s a nép-és pénzsűrűség miatt gondolnánk, hanem egy viszonylag külső részen található, amely nem is a legfrekventáltabb területe a városnak. Ez a hely a Népliget szélén egy bozótosban van, közel a Kőbányai út és a Könyves Kálmán körút kereszteződéséhez. (Mikor szemrevételeztem a területet és bemértem a pontot, a bozótos szélén félmeztelen emberek napoztak, s néhányuktól megkérdeztem, vajon tudják-e, hogy szeretett fővárosunk szívének kellős közepén sütkéreznek, de azok csak hitetlenkedve rázták a fejüket.)
A kiállított 150×150 cm-es vászon képet csupán mint dokumentációt hoztam létre, a tényleges munka nem látható, hiszen az maga a középpontból induló, egy napig tartó gyaloglás volt. Ennek útvonalát nem én határoztam meg, hanem a véletlenre bíztam, s a nyomvonalat, melyet bejártam a vászon mutatja. E “térképen” nincsenek utcanevek, sem adatok, mert nem tartottam fontosnak a konkrét beazonosíthatóságot, ehelyett a város geometriájából adódó tiszta rajzolat izgatott, melyet a véletlen és a két lábam alakított. Ugyanígy azt sem tartottam lényegesnek, hogy bárki is tudjon az akcióról (ezért mentem egyedül). Annak ellenére, hogy senki sem kísért, mégis nagyon sokan látták az eseményt, hiszen rengeteg ember került az utamba. (Például mikor éppen a nyolcadik kerületi Kálvária tér környékére vitt a “jószerencse”, és egy feltűnően lengén öltözött hölgy előtt a játékszabályomnak köszönhetően már negyedszerre kellett elvonulnom, akkor ő megszólított, hogy én mint “édes”, akarok-e, de a válaszom elutasító volt, ám utána nyomban közöltem vele – gondolva az önértékelésére – ,hogy természetesen csak azért nem, mert én most a munkám végzem, mire ő azt a választ adta, hogy ő is. Aztán ennyiben maradtunk.)
Az egész akciót a történés közben nem láthatta senki – pedig az egy egész napig tartott -, hiszen nyilván senkiben sem merült fel az a gondolat mikor megpillantott engem szembe jönni, hogy éppen egy képzőművészeti alkotás megszületésének lehet a tanúja.
NA, INDULÁS!